Egy kisfiúnak egy almát adott a szomszéd. De amikor a kisfiú azt nem köszönte meg, anyja megkérdezte tőle: "Fiam, mit szoktak ilyenkor mondani?" Amire a gyerek ezt válaszolta: "Tessék meghámozni nekem!"

Az Istent félő embernek minden egyes nap alkalom a hálaadásra, mert tudatában van annak, hogy Isten segítsége és kegyelme nélkül nem érné el a holnapot. A hálaadás azonban nemcsak az áldások elvevésének a megköszönése, hanem isteni parancs teljesítése is. Azért aki azt elmúlasztja, Isten ellen is vétkezik.

Vannak, akik amiatt siránkoznak, hogy luxus dolgokra nem költhetnek annyit, amennyit szeretnének-miközben millióknak a mindennapi kenyérből sem jut. Aki nem elégszik meg azzal, ha megvan a mindennapi kenyere, otthhona, ruházata, boldogtalan marad a bőség ellenére is. Valóban csak azok lehetnek boldogok, akiknek a szívében a hála él. Az Úr Jézus azért jött, hogy bővölködő életet adjon a benne bízóknak. De Ő nemcsak a mulandó dolgokkal akarja életünket gazdagítani, hanem romolhatatlan mennyei örökséggel is.

A gazdagság sok embert elbizakodottá tesz. Azonban egy gazdag hölgy mégis arról panaszkodott orvosának, hogy végtelenül nyugtalanítja az, hogy ami boldoggá tehetné, nem tudja megvásárolni. Amire az orvos ezt válaszolta: "Ez a kényelmes életnek és a hálátlan szívnek a tünete".

Az őszinte hálaadás azt jelenti, hogy értékeljük azt, amiért hálát adunk. Már régen megtapasztalta a zsoltáríró: "Aki hálával áldozik az dicsőít engem, és aki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását."/Zsoltárok 50:23/.