mentalhigiene

  A szorongás alapformái

 Fritz Riemann pszichoterapeuta, "A szorongás alapformái" című könyvében, olyan típustant alkotott, amely az emberi lét két "alap-antinómiából" indul ki: változás-állandóság, önmagunkká válás-odaadás.

Riemann minden ember életfeladatának tekinti, hogy a változás és az állandóság, az önmagává válás és az odaadás iránti ellentétes alaptendenciáit kiegyensúlyozva megvalósítsa. A személyiségfejlődés során egyik vagy másik pólus abszolutizálására kerül sor, és ezzel együtt az ellenpólustól való elfordulásra. Aki az állandóságot abszolutizálja, az elhanyagolja a vltozást, hiszen fél tőle, aki egyoldalúan az önmagává válást éli meg, az fél az odaadástól.

az állandóságtól való félelem: hisztéria
a változástól való félelem: kényszer
az önmagává válástól való félelem: depresszió
az önmaga odaadásától való félelem: skizofrénia

A szkizoid személyiség

A szkizoid személyiség abszolutizálja az önmagává válást, és fél az odaadástól. Ezért jellemző rá a kifejezett "önmagában való lét", élvezi a hosszú időn át tartó egyedüllétet. A szkizoid személyiség embertársai szemében hűvösnek hat, visszafogott és távolságtartó. Közte és a külvilág között "kapcsolat-szakadék" tátong. Érzelmi kapcsolatokba csak a tárgyilagos tartalmak útján megy bele, ha egyáltalán megtesz ilyesmit. Ilyenkor valamennyire visszaszorul kapcsolatiszonya, és titkon érzelmek is előtérbe kerülnek életében. Mivel kerüli mások közelségét, hiányoznak belőle a másokról és önmagáról alkotott, a valóságnak megfelelő elképzelések. A reális önképhez szükséges visszajelzésekben és kiigazításokban való hiányai oda vezethetnek, hogy látszatvalóságokba és képzelődésekbe bonyolódik, egészen az őrült képzetekig.

A szkizoid ember abban a kétségben él, hogy élményei és benyomásai vajon csak belső világához tartoznak-e, vagy a külső valóságban is van-e alapjuk. Nem biztos az észleléseiben, nem tudja, hogy csupán kivetítések-e, vagy van valóságalapjuk. E bizonytalanság a tájékozósádás biztosításához egy viselkedésrepertoárt léptet életbe: az érzékszervek és az intellektus élesedését és az érzelmek kikapcsolását. A szkizoid kritikus és éles megfigyelői például egy beszélgetés leghalványabb árnyalatainak is. Világos és érzelgősségtől mentes magatartásuk miatt a szkizoidok egy-egy csoport számára igen konstruktívak.

Riemann szerint a szkizoid személyiséget élettörténetileg az a kora gyermekkori tapasztalat alapozza meg, hogy valaki - teljes személyiségében vagy egyes testi jellemvonásaiban - tehernek, zavarónak és nem kívántnak érzi meg. A gyermekek - másokra utalva és gyámoltalanul - nem tapasztalja meg az odafordulásban a szükséges állandóságot. Ez úgy történhet meg, hogy a szülők megbízhatatlanul ápolják gyermeküket, túl sokszor hagyják egyedül, és érzelmileg kiéheztetik.

A kísérő lelkigondozó számára itt mindenekelőtt az a feladat jelentkezik, hogy a "szkizoid" vagy "távolságtartó" típussal egyáltalán kapcsolatot teremtsen. Emelett nem szabad hagynia, hogy a beszélgetőpartner nyílt vagy burkolt fenntartásai elbátortalanítsák. A kísérés folyamatban a lelkigondozó a másik érzéseinek, valamint a valóságnak a szó legszélesebb értelmében vett ügyvédjévé lesz. Minél erősebben bocsátkozik bele a szkizoid személyiség e kettőbe, annál inkább elválik az önmaga által fixált létbiztosítástól, és lesz végül nyitott a végtelen Isten felé.

A depresszív személyiség

A depresszív személyiség abszolutizálja az odaadást, és fél az önmagává válástól. Ez azt jelenti, hogy ez e típusba tartozó emberek egyes vonatkoztatási személyeket túlértékelnek. Úgy érzik, rájuk vannak utalva, nélkülük nem életképesek. A depresszív személyiség tehát minden árat megad azért, hogy a másik odafordulását megtartsa. Az együttélésben mindenekelőtt saját életszükségleteiről mond le, egészen az önfeladásig. Ez jól megmutatkozik például abban, hogy kitér a viták elől, viselkedésrepertoárjából hiányzik az, hogy valamit követelne, vagy valamire nemet mondana. A depresszív emberek rendkívül békeszeretők, segítőkészek és előzékenyek, agresszióikat kifelé rosszul tudják levezetni. Viszont kíméletlenül támadják saját személyüket szemrehányások és önvád formájában. Az ebből következő kisebbségi érzés kiegyenlítődést és jóvátételt követel, elég gyakran "teljesítmény" formájában.

A depresszí személyiség élettörténeti pszichogenezisével kapcsolatban Riemann mindenekelőtt a korai gyermekkor különböző traumatikus eseményeire gondol:
-azok a szülők alapozzák meg a függőségben és önállótlanságban megnyilvánuló depresszív regressziót, akik gyermeküket meg akarják tartani kicsinek, a szoptató anyamellre fixálják, azaz az élet minden kellemetlenségét távol akarják tartani tőle.
-az egészen ellenségességig túlzott nevelői szigor a gyermekben a kissebrendűség kitörölhetetlen érzését kelti.
-a szülőkről való leváláshoz szükséges életfontosságú agressziók és autonóm impulzusok elnyomása önmagával szemben ható agresszióhoz vezet.

A kényszeres személyiség

A kényszeres személyiség esetében különösen előtérbe kerül az állhatatosság, a tartósság és biztonság iránti igény. Arra törekszik, hogy minden úgy maradjon, ahogy van. Minden változás félelemmel tölti el, nem bízik semmilyen új dologban. Riemann úgy jellemzi az ilyen embert, mint az "élet hó nélkül gyakorló síelőjét", aki írtózik a kockázattól és a merészségtől, és úgy véli, óvakodnia kell minden esetlegességtől, még a legvalószínütlenebbtől is.

A kényszeres emberek mereven ragaszkodnak a visszatérő családi rituálékhoz, nem képesek "igent" mondani a "lesz"-re és az "elmúlt"-ra, arra, hogy minden "folyamatban" van. Félnek az elmúlástól, és abban az illúzióban élnek, hogy útját tudják állni. A kényszeres személyiség hajlik a fösvénységre, a pedantériára és az "üres fecsegésre". Mivel az ilyen ember kapcsolataiban az érzéseket is igazán "takarékosan" adagolja, illetve pénz- és időráfordítás-ügyekben kínos pontossággal, gondolatban "könyvel", partnere gyakran lenézettnek és megalázottnak érzi magát.

A kényszeres személyiség élettörténeti kialakulásában jelentős a kettőtöl hároméves korig tartó anális szakasz. Ahol a gyermeknek más nagyon korán (szoba)tisztának kell lennie, és a "piszkossá válást" szigorúan büntetik, ott számára a piszok és a rendetlenség élménymezejében félelem és bűntudat keletkezik. A kényszeres személyiség szigorú felettes énbe kebelezi be a szülői büntetéstől való félelmét, és tervezéssel, ellenőrzéssel próbálja elérni, hogy egyáltalán ne kerüljön felszínre.

A lelkigondozónak az a feladata jut a kísérés során, hogy a kényszeres személyiséget legalább vlamennyire megszabadítsa az aggályos, félelmekkel teli parancsolatok és gyakorlatok fixációiban megnyilvánuló, szigorú felettes énjének parancsaitól.

A hiszteroid személyiség

A hiszteroid személyiséget a változás, a kockázat és a szabadság túlhangsúlyozásáról ismerhetjük meg. Fél a korlátozástól, a rögzítettségektől, a tradícióktól és a szabályozottságtól. A dolgok állandó várakozásában él. A pontosság és az előrelátó tervezés idegen tőle. A hiszteroid személyiségnek megvan a saját logikája, amely nem feltétlenül ismeri el e tények világát. Így esetükben gyakran találkozunk irreális csodavárással: "csak lesz valahogy", "csak megváltozik valahogy". Fejét a homokba dugva azt reméli, hogy leküzdi a nehézségeket. A kellemetlen dolgokat elfojtja, az a szubjektív meggyőződés uralkodik el benne, hogy az élet boldogsággal tartozik neki, és azzal, hogy minden kívánságát eljesíti.

A hiszteroid személyiség további jellemzője, hogy a lelki dolgokat testiekbe fordítja át. A lelki problémáikat drámai, pszichoszomatikus betegségekben "szimbolizálják": többek között bénulásban, ájulási rohamokban, migrénben. Így egész testük a közlés eszközévé válik. Ez azonban nemcsak az öröm és a rokonszenv kifejezésére érvényes.
email valakinek   Nyomtatóbarát változat  

Gaby  2007 jún 02   [ Hozzászólás: 0 ]